Kit, milyen érzésekkel tölt el

Az év utolsó napjai mindig különösek. Van bennük valami csendes számvetés, még akkor is, ha körülöttünk zajlik az élet. Ilyenkor sokan visszanézünk: mi sikerült, mi nem, mit vittünk túl nehezen, és mit hagynánk végre magunk mögött.

Azok számára, akiknek nehéz évük volt, az újév gyakran kapaszkodó. Egy gondolat, hogy majd most jobb lesz. Hogy az új kezdet talán mindent megváltoztat. A remény tényleg ad egy új erőt – nélküle el sem lehetne indulni. De közben ott motoszkál bennünk egy másik kérdés is: mi van akkor, ha nem elég csak remélni? Mi van, ha újra elrontunk valamit útközben?

Engem ez arra emlékeztet amikor az iskolában elértem a füzet utolsó lapjához, mindig megkönnyebbültem. Na végre – gondoltam –, új füzetet kezdhetek. Szép borítót választottam, új írószert vettem elő, és megígértem magamnak, hogy ez most más lesz. Szépen fogok beleírni, nem firkálom össze, nem lesz maszatos, vigyázni fogok rá az elejétől a végéig.

Aztán valahol a füzet felénél jött a felismerés: semmivel sem vigyáztam jobban erre, mint az előzőkre. Nem azért, mert nem akartam. Egyszerűen csak éltem, hibáztam, siettem, javítottam, radíroztam – ahogy mindig.

Talán az új év is ilyen. Nem attól lesz jobb, hogy január elsején minden tökéletesen indul. Nem attól, hogy megfogadjuk: most majd mindent másképp csinálunk. Hanem attól, hogy elfogadjuk: újra hibázni fogunk, viszont minden erőnkkel azon leszünk, hogy ne ugyanazokat a hibákat kövessük el, hanem megértsük, hol és miben rontottunk el valamit, hogy legközelebb másképp csinálhassuk. Lesznek maszatok, áthúzott sorok, elrontott oldalak, de ne akarjunk addig hirtelen és gyorsan új lapot kezdeni, amíg nem tanulunk meg vigyázni rá – és magunkra. Amíg nem döntjük el, hogy akkor is tovább lapozunk, ha hibázunk, és megpróbáljuk helyrehozni azt, ami bennünk tört el. Mert végső soron nem másokkal kell kibékülnünk, hanem önmagunkkal.